Hola!! Még adós vagyok az utolsó bejegyzéssel, amihez igazán nehezen álltam hozzá. Ami jó az életben, azt nehéz befejezni.

Nos, 21-én volt az utolsó vizsgám, HRM, és meg kell mondjam, a koncentrációs képességeim nagyon aláhagytak. Csak arra tudtam gondolni, hogy már csak 3 óra és szabadság!! Így hát ki lehet találni, hogy nem a legjobban sikerült vizsgám lett. De mindegy is, a lényeg, hogy vége, tanulmányaim befejeztettek Írországban. Az eredményeket meg majd június közepén tudjuk meg, interneten vagy kipostázzák nekünk. Aznap délután a legtöbb barátom szintúgy végzett, és indulhatott az 5 napos bulimaraton!

Csütörtök délután Marine-nál gyülekeztünk, az alapelképzelés az volt, hogy grillezni fogunk, de az az időjárás és Jacinta miatt meghiúsult. Ehelyett óriás frizbiztünk a kertben. Egyszer vittem Jacintának pogácsát, csak hogy kóstolják meg a remekművemet, és annyira ízlett neki, hogy megkért, tanítsam meg sütni! Nos ez aznap volt esedékes, így a többiek játszottak, mi meg sütögettünk a konyhában, és egy jó nagy adag pogit sikerült csinálni, az egész család odavolt érte. Sikerült némi kis tudást átadnom ír barátaimnak. Este természetesen Foundry, az utolsó éjszaka ott, felejthetetlen volt, mindenki összegyűlt, együtt táncoltunk és nevettünk, majd sírtunk. Mivel sok emberke megy haza a napokban. Niamh-al, a kedves ír osztálytársammal utoljára találkoztunk, és könnyek között borultunk egymás nyakába, Én, Josephine és Niamh, a 3 International Business grácia.

Pénteken gyönyörű időnk volt, így kimentünk a parkba játszani. Jungle Speed megint, sikerült Florent-et is elrángatnom, így  biztosítva volt a jó hangulat. Majd miután a játékot meguntuk, frizbizni kezdtünk. Mezítláb rohangáltunk a park zöld füvén, sokat nevettünk és estünk, felejthetetlen pillanat lesz számomra. Este a Teach Dolmain-be mentünk a barátokkal, a legszűkebb körrel. Ez volt az utolós este, hogy látom Anne-Laure-t és Julie-t, ők márnap (szombaton) mentek el Carlowból, lakótársam Ír körútra, Julie pedig haza. Szinte nem is szóltunk egymáshoz, a feszültség nagy volt köztünk, mivel mindenki érezte, hogy itt a vég, már csak pár napunk maradt hátra. Így a szokásosnál is többet ölelkeztünk és puszilgattuk egymást. Számomra túl sok volt ez az érzelmi telítődés, így leléptem idő előtt a társaságtól, és átmentem a Scraggs-ba, ahol találkoztam más barátaimmal, akikkel szintén szerettem volna több időt tölteni. Nicolas és Fatima már besörözött, csatlakoztam hozzájuk. Mit ad isten, a spanyol srácokkal is találkoztunk meg Bennivel, így csoportosan nekiindultunk keresni egy bárt, ami még nyitva van. A Med bar volt a célállomásunk. ez azért is kedves számomra, mert az volt az eslő bár, ahova elmentem Carlowban megérkezésem után. Bennivel elkezdtünk nosztalgiázni a régi szép időkről, mintha az oylan távol lett volna, és igen, távol is volt. Szinte úgy érzem, mintha tegnap lett volna, de még eltelt azóta 5 hónap. 2 óra felé mennünk kellett, mert zárt a bár, így kupaktanácsot tartottunk, és eldöntöttük, még nem akarunk hazamenni. Átvonoltunk a Supermac's-ba enni, majd Én, Benni, Nicolas és Yoan elmentünk Nicolas-hoz, egy kis utó-iszogatásra. Zenét hallgattunk, filozofáltunk egészen reggel 5-ig, majd akkor úgy döntöttünk, ideje lenne már hazamenni, és már a nap is felkelt, a madarak énekeltek.

Szombat a nagy nap. Az utolsó nagy party napja. Mármint ez a mi fantáziánkban így jelent meg, "A" nagy nap. 3 előtt Marine átjött hozzám és együttesen mentünk Martinékhoz, mivel a társaság ott gyülekezett. Én úgy gondoltam, hogy erre a nemes napra vodkával készülök, és az mind meg is iszom. Így délután 3-kor elkeztünk vodka-fanta (exotic)-t inni. Átvonultunk a suliba, mivel kedves francia barátunk, Camille készített egy prezentációt, képvetítést az elmúlt felejthetetlen 1 év képeiből. A videó megtekinthető a facebook profilomban, fantasztikus lett, mindenkit megérintett. Utána korzóztunk az utcákon és házibulikba mentünk. Első állomás Alex háza volt, ahol már szép számban összegyűltek a népek, és legfőképpen ittak. Martin megmutatta, hogy isszák a németek a sört, és meg megmutattam, hogy iszom a vodkát. Ez annyira jól sikerült, hogy kellőképpen képtelen voltam rá, hogy Jungle SPEED-et játszak, szerintem a nagyon erős napsütés is közrejátszott, hogy jól érezzem magam. Egy órácskát elvoltunk a kertben, és ez is szintén felejthetetlen pillanat lesz számomra. Átmentünk Jesse-ék házába, ahol már Ding Ping csinálta a kínai vacsorát nekünk. Mi Marine-al videókat készítettünk a jövő nemzedék számára, és saját magunknak, emlékül. Aztán egyszercsak elaludtam a kertben, és csak arra keltem fel, hogy kész a kaja. Sikerült is készíteniük rólam pár képet a kedves barátaimnak :D A kínai kaja nagyon finom volt természetesen, mint mindig. A ház megtelt emberekkel, és elkezdtek alapozni az esti nagy bulira. Éjfél-tájt felhívtuk a taxikat, és bementünk a városba, pontosabban az Erasmusos törzshelyre, a Leverett-be. Eldöntöttem, hogy csak vizet fogok inni egész este, jégkockával. Éjfél után jött a telefon Samulitól, az őrült finntől, hogy menjünk a szökőkúthoz, most. Én, Jesse és Ádám el is mentünk oda, és nagyon vicces látvány tárult elénk: Samuli fogadott valakivel, és ma este volt a teljesítés éjszakája: a meztelen futás. Azaz a házuktól a városközpont szökőkútjáig elfutott meztelenül, egy nagy finn zászlót tartva a kezében, beleugrott a kútba, tett benne 2 kört és hazafutott (ez kb 3 km futás). Mi szakadtunk a röhögéstől az autósok pedig dudálással díjazták a látványt. Visszamentünk a Leverettbe, de Jesse annyira jól volt, hogy Marine hazavitte, mert már lassan nem tudott állni. Megintcsak el kellett búcsúznunk sok barátunktól, mert mentek haza, senkinek nem kívánom ezt az érzést. A buli után még átmentünk a kaszinóba, utolsó alkalommal. De most sem játszottam, csak megfigyeltem, hogy veszti el Samiya az utolsó pénzét is. 4 óra felé nekem véget ért az este, de aludnom kellett kicsit, hogy másnap képes legyek élni.

Vasárnap a nagy búcsú napja (megint) most éppen legjobb barátom, Jesse hagyott el minket. Reggel átjött, hogy áthozza néhány cuccát a lakásba (mivel majd jön vissza és az én szobámban fog lakni a nyáron). Kimentünk a parkba, megint játszani, és búcsúzkodni, szomorú volt egy ilyen nagyszerű barátot elveszteni, a buszállomásra menet mindenki szótlan volt. Jesse az a srác, akit először megismertem a suliban, egy osztályban voltunk, együtt kezdtük az erasmust, együtt kirándultunk és buliztunk, és fél év alatt nagyon a szívemhez nőtt. Remélem látjuk még egymást, hiszem egyedi kapcsolatunk volt, és nagyon fájdalmas az elválás a barátoktól. Nem sírtam, de a lányok zokogtak mellettem. Ahogy a busz elhajtott, kezdtem érezni az ürességet.

Este persze megint nem bírtunk a fenekünkön maradni, vasárnap este Amaury házábagyülekeztünk, majd vándoroltunk át a Foundry-ba. Azt hittem a csütörtöki az utolsó, de nem, még aznap is elrángattak. Mondanom sem kell fergetegesen éreztük magunkat, és ölelkezve táncoltuk át az estét a barátokkal. Utópartyra visszamentünk Amaury házába, és szokás szerint hajnalig beszélgettünk, majd hazaindultunk a fiúkkal.

Hétfő, a nagy nap, az utolsó nap a földi paradicsomban. Reggel korán keltünk és bementünk a suliba kinyomtatni a repjegyünket, Ádám, Marine és Én. Utána Martinhoz mentem, hogy elkérjem tőle a képeit pendrive-on, majd Marine-al elmentünk vásárolni a városba. Ezek után nyomás haza és pakolás, a legrosszabb része a napnak. Félelmetes mennyi cuccom gyűlt össze a félév alatt. Sok kilónyi papírt, szemetet és ruhát dobtam ki. Elkértem Marine-től a mérlegét, hogy le tudjam mérni a bőröndömet, és mivel 9 kilóval volt "csak" több a megengedettnél, így pakoltam és logisztikáztam a cuccokat. Pár óra múlva feladtam, és úgy gondoltam, lesz ami lesz, maximum fizetek... Jimmy átjött, hogy odaadja a kauciómat, ami 450 euró volt, így a végére gazdga lettem :D nagyon fog hiányozni, ő volt a legjobb főbérlő, imádtam. Kaptam tőle emlékbe 2 könyvet, amit ő írt Carlow történetéről, híres embereiről stb. Mert hobbiból történész. Nagyon kedves gesztus volt tőle, mindig gondolni fogok rá.

És eljött az utolsó, a tényleg utolsó party, a Temple-ben. Előtte Marine-nál gyülekeztünk, és köszönetet mondtunk Jacintának, aki a legrendesebb pótanyuka volt számunkra. Mivel Marine busza 2:40-kor ment, így segítettünk a végleges összepakolásban. A terv az volt, hogy Marine-al elmegyünk bulizni, 2-kor végzünk és Jacinta kihozza a cuccait a buszmegállóba. Így is lett. A Temple még sosem volt ilyen furcsa számomra. Mintha egy kivégzésre mentem volna. A még Carlowban tartózkodó barátaim mind ott voltak. Semmi kedvem nem volt aznap táncolni, csak beszélgetni és elköszönni a legkedvesebb emberektől. Az utolsó képek, az utolsó puszik és ölelések, és máris ott volt a 2 óra. Tömegesen kimentünk a buszmegállóba és egyenként elköszöntünk Marine-tól. Ő volt a legjobb barátnőm, és az is marad mindig, akármerre fúj is a szél minket, mi mindig jóban leszünk (vagyis próbálunk). És bár voltak összezördüléseink, mindig számíthatunk egymásra, és reméljük azt a pár ezer km távolságot le tudjuk majd győzni. Mindig is szeretni fogom azt a kis szeleburdi franciát. Megintcsak nem sírtam, de szörnyű volt látni Marine arcát, ahogy ellepik a könnyei, és mi csak integettünk, míg a busz el nem száguldott Dublin felé. Nekem is mennem kellett haza, meg már kedd hajnali 3 volt, és meg 11-kor indultam haza. Így elbúcsúztam mindenkitől, és megbeszéltük, hogy novemberben mindenki visszajön a diplomaosztóra és találkozunk. Reméljük így is lesz. Hívtak, hogy menjek tovább egy házibzliba, de nem volt energiám már, de Benni kedves volt és haza kísért. Ő volt az, akit először ismertem Carlow-ból, ő adott tanácsokat a lakást illetően és ővele voltam először együtt bulizni, sokat köszönhetek ennek a német csodabogárnak.

Kedd reggel nehezen keltem fel, összeszedtem a cuccaimat, kitakarítottam a szobámat. Megkértem Jonathant, hogy segítsen kimenni a buszhoz, el is jött velem. Sajnos Karentől nem tudtam elbúcsúzni, mert eltűnt, de még úgyis lesz lehetőségem beszélni vele később. A buszra 6-an vártunk, Ádám, Claire, Philipp, Guillaume, Christian és én. És persze a jófej barátok, akik az utolsó pillanatokban is velünk voltak: DingPing, Jonathan, Benni, Martin és Nicolas. És most sem sírtam, bár eléggé nehéz volt megállni. Megjött a busz és pár perc alatt el is hagytuk Carlow városát, magunkkal cipleve a sok sok emléket. A hazaút nem volt teljesen sima, a csomagom nagyon nehéz volt, kellett is fizetnem sokat, de midnegy, mert haza kellett mennem. Megebédeltünk a Mekiben a reptéren, majd könnyes búcsút vettünk Claire-től, és 3-an emntünk a repülőhöz, Guillaume Ádám és Én. A Ryanair a legrosszabb társaság a világon, de olcsó. Szóval csak ha nagyon muszáj, akkor utazz velük! Alíg volt időm ajándékokat venni, és nem is találtam olyan dolgokat, amiket szerettem volna venni, na mindegy, majd azt is novemberben. Felszálltunk a gépre, és röpke 3 óra múlva már Magyarországon is voltunk. Nagyon nem vártam ezt a pillanatot, de bekövetkezett. Januárban máshogy képzeltem el, de ez már csak történelem, és egy másik blog története....